Alvás, munka, alvás, munka, alvás, munka, alvás, munka, ivás, másnap, ivás, másnap, munka... Aki érezte már, hogy minden hete így telik, az biztos gondolkodott már róla, hogy ennél többnek is kell lenni. Mert volt már több is.

Már nem kaland az ivás, a csajozás, mert ezek olyan házak, melynek minden emeletén jártunk már. A munka sem hoz újat, mert rutin és nem éri meg a kockázatot, hogy változássunk. Senki sem garantálja, hogy a következő más lesz. Keresi az ember kétségbeesetten az úgynevezett életet. Nyilvánvaló, hogy van élet a halál előtt és vannak akik részesei az úgynevezett életnek. Van a többieknek egy szűk, távoli, fura csoportja, aki nem szenved. Sőt egészen úgy néznek ki, mint akiknek van kedve reggel felkelni. Itt élnek közöttünk ők is. Miben különböznek ők tőlem?

Megtalálták a boldogságot? Miért? Az mi? Miben?

Nem az a kérdés, hogy miben találták meg, hanem, hogy miben keresték. És én miben keresem? Elképzelésem sincs. Egyik cimborámnak van egy módszere, amivel jól tudja monitorozni a saján mentálhigéniés állapotát. A kritikus pillanatban tedd fel a kérdést magadban: ebben a pillanatban hol lennél és mit csinálnál a legszívesebben?
Még nincs nagy baj, ha a hol és a mit:
- Szigliget, evésivásdugás egész nap
- A saját jacuzzim, pénzszámolgatás
- Oahu, szörfözés
- Monica Belucci (vagy Salma Hayek), nyögés
- Otthon, vele
- Bárhol, vele
Baj, van:
- Otthon, alvás
- Bárhol csak nem otthon, mindegy
Nagy baj van:
- Nincs ilyen, nem tudom

Maga a boldogság, nem egy objektum, hanem egy érzés, ami mindenkiben más. Mindenkinek jut belőle, mert sose fogy el. Nem mi döntjük el, hogy mi az. Viszont, hogy merre keressük az rajtunk múlik. Akkor kell nagyon elgondolkozni az életünk irányról, ha nem tudjuk merre keressük! Beszűkült az életünk. Nem látunk túl a saját magunk emelte tűzfalon. Körbeépítettük magunkat a biztonságot ígérő, a mások által elvárt vagy elvártnak vélt bástyákkal és most pont az a gond, hogy nem értjük a kívül rekedteket. Viszont irigyeljük őket.

A boldogsághoz vezető úton az első lépés az élet. Élni kell, átlátni a falon! Ehhez lőrést kell fúrni, ki kell lyukasztani, egy részét le kell rombolni. Ekkor elkezdjük megérteni mások életét.

Következő lépésünk az lehet, ha kilépünk rajta. Ez maga az élet. Amikor a fura kis mosolygó manók között lézengünk és még nem értjük meg őket, de már tudjuk, hogy ők milyenek és mit csinálnak. Azt mondják, hogy ők sietnek haza, hogy lássák a kisfiukat felnőni. Azt mondják, hogy ők nem keresnek sokat, de ők szívesen mennek munkába. Azt mondják, hogy ők megtalálták Jézust/Krisnát/Mohamedet/Németh Sándort. Azt mondják, hogy ők harcolnak a gonosz ellen helyettünk is. Mi erre felhúznánk a szemöldökünket, de nem tesszük, mert tudjuk, hogy ők ettek a tudás fájáról, nem mi.

Egyszer csak azt vesszük észre, hogy vannak olyan alien-ek, akik szimpatikusak. Sőt egyik-másik mondatukkal már azonosulni is tudunk és felébred bennünk lassan a vágy. A vágy maga a kulcsszó. A vágy nem más, mint Oahu, Monica vagy a Nagy Ő látomása. Az érzés ismerete, ami még nem volt a miénk, de már elindultunk felé.

A vágy tárgya a cél. Egy kitűzött szalag, ami felé futunk. Ez hiányzott eddig. Nem futottunk semerre. Ültünk egy helyben és bután néztük a téglákat az orrunk előtt. Célt kell keresni magunknak, hogy értelmet adjon mindennek, amit teszünk és nem teszünk. A célt megtalálni pedig csak úgy lehet, ha éljük az életet.