A cigizés sajátos körforgás: gyújt, szív, lent tart, kipufog. Fogantatás, születés, élet, halál. A fogantatással jövünk létre, az embrió számára a születés egy kis halál, aztán élünk egy jót és meghalunk (most ne vegyük ide a mennyországot, bár akár ide is vehetnénk, mert az egy újabb kör: meghalunk, hogy tovább éljünk a mennyországban, aztán jön a feltámadás és ott a vége - ami ugye nincs, mert örökké tart  - de mondom, ezt most ne keverjük ide…). Olyan egyensúlyi állapotban létezünk tehát, amely pillanatról pillanatra felborul, majd rögtön helyre is áll: egyszerre van állandó mozgásban és billen valamerre. Mindig közelebb vagyunk a születéshez vagy a halálhoz, minden pillanatban vagy épp beszívunk, vagy éppen kifújunk. Közben a füst kissé átalakul, hol kint van több, hol bent, marad a füstszűrőn is meg a tüdőben is, de a lényeg az egyensúly.

Na ez az egyensúly most felborult. A legtöbben csak szívnak, de nem fújnak ki. Legalábbis akiket én ismerek. Márpedig a cigizés alapvető szabálya, hogy amit egyszer beszívsz, azt fújd is ki! Persze, előbb-utóbb beledöglünk, mert minden egyes szippantás közelebb visz a halálhoz, egy-egy kis méreg-injekció. De nem mindegy, hány slukkot bírunk. És ehhez fontos a jó "kilégzés", különben lassan kitehetjük a nemdohányzó táblát,  mert eltűnik az életünkből a lényeg.

Én például mostanában minden hétvégén kétszer kilégzek. Értsd: megiszom egy hektoliter bort és/vagy Bacardi-Colát. Aztán nekem jó. Másnap nem annyira, de még mindig jobb, mint előtte. Egy kis szauna, rendes kaja és ismét, ha rövid időre is, de embernek érzem magam. Persze sokminden más is lehet kilégzés: a zene, az olvasás, sőt a blogolás is, a lényeg, hogy szabaduljunk a mindennapi rutinból, a belégzésből. Ja és a csajozás, persze. Persze jól meg kell válogatni, mert nem érünk rá; én még néha filmet nézek, vagy meccset, de sokkal többre azért nem futja az időmből.

Persze mindenki másképp szív, másképp lélegzik. Van, aki mezítlábas Kossuthot és csak azért teszi, mert így szokta meg. Nem az ízéért, nem az élvezetért. Olcsó legyen, de minél erősebb, mert csak úgy érzi, hogy „történik valami”. Gyorsan, nagy slukkokat szív, hogy minél előbb túl legyen rajta. Mozdonyt vezet, árkot ás, utat épít: a társadalom láthatatlan, legalsó építőkockája, aki általában nem használja ki a járulékok által biztosított boldog öregkort.

A trendi az éppen aktuálisan menő márkát veszi. Azt hiszi, hogy ad a minőségre, mert a Marlboro vagy Davidoff vagy Pall Mall többe kerül, mint a Szofi. Konzumidióta, aki észre sem veszi, hogy ugyanúgy szárított teveszart éget a szájában, mint szerencsétlenebb sorsúnak titulált embertársai. Átlagos munkát végez, átlagos csajokkal ismerkedik, átlagos helyekre jár és itt éli az életét.
Az igazi dohányos, bár sokban hasonlít az előző kettőre, mégis előtérbe helyezi magát a „dohányt”. Ő egyfajta l’art pour l’art cigista, magáért az élvezetért szív: az különbözteti meg az előzőektől, hogy tud élni. Rita jelenség, de a társadalom minden rétegében van ilyen. Lehet, hogy Fecskét szív, vagy Davidoffot, de azért teszi ezt, mert az ízlik neki. Tudatosan választ(!) a lehetőségek közül. Döntésképes.
A sznobok szivaroznak. Ez a létezésnek egy magasabb foka: senki sem vitatja, hogy a Cohiba jobb, mint a Symphonia, hogy jobb Monte Carloban élni mint Bivalybürködsön és a Ferrari jobban megy mint a Trabant. A szivarozás igazi „életfeeling”, de nehéz stílusosan csinál, és nem ritkán elképesztő nagy faszok szívják (micsoda képzavar!) a legnemesebb dohányokat.

Aztán a cigizés végeztével marad a csikk, a porhüvely. Az sem mindegy, hogy hova kerül: a helyére, a hamutartóba, vagy eldobjuk, eltapossuk az utcán. Kemény dolgok ezek. Az élet egy cigi. De a cigizés mégiscsak élvezet, nem?